Kedves Kriszti néni !

Március közepén mikor kezdetét vette a járvány még elég bizonytalan volt az itthoni helyzet is.

Nem titok, hogy mi eddig is szerettük, ha itthon vannak a gyerkőcök mindketten és legbelül nagyon boldog voltam, hogy most többet lesznek itthon. Nem féltünk attól, mivel kössük le őket, igyekszem az otthont egy kis nyugalom szigetté tenni, ahová szívesen jönnek, ahol az alap szabályok betartása mellett szabadon létezhetnek. Az idő elteltével az indulatok kicsit összegyűltek és a testvérek többet veszekedtek, mint általában.

Miután túl voltam a kétségbe esésen jutottak eszembe az érzések. Sajnos nem hamarabb! Egyszerűen nem hittem és azóta sem hiszem el, ami történik. Elkezdtünk beszélgetni az érzésekről, ami önmagában iszonyatosan nehéz lenne, még nekem is, akinek az érzésekről való beszélgetés egyáltalán nem okoz gondot.
Óriási mankót jelentenek az érzés puhanykák, az, hogy van színük, hogy van hozzájuk a kis vers, hogy meg lehet őket személyesíteni. Elkezdtünk a segítségükkel problémákat megoldani. Kiderült mennyire szomorú AnnaBori, mert hiányoznak neki a barátok, az óvó nénik, az óvoda intézménye. Elmeséli mikor bánatos, mikor örül, mikor fél vagy meghatódik. Sokkal jobban megnyílt, mióta nekem is ilyen módon kifejezheti magát.

Mint anya borzasztó hálás vagyok ezért a módszerért. A kommunikáció a legfontosabb híd szülő és gyermek között, amit ezzel a módszerrel zseniálisan lehet építeni. Őszintén hálás vagyok. A kapcsolatunk erősödött és erősödik általa!

A testvérével is nyugodtabban beszél, már nem csak parancsol neki, én pedig örömmel nézem, milyen jól eljátszanak már ketten is.

AnnaBorival (4,5 éves) kívánunk erőt, egészséget, csodás perceket otthon a családdal!